Minden ember életében előfordul olyan időszak, amikor úgy érzi, összecsaptak a feje felett a hullámok, hogy nincs értelme az életének, hogy minden összejött. Azonban az egészséges életösztön azt diktálja, hogy ne adjuk fel, hogy menjünk tovább, hogy igenis kapaszkodjunk meg abba a bizonyos utolsó szalmaszálba, és lábaljunk ki a gödörből. Gábor (25 éves) bár nagyon elkeseredett, mégis megtette az első lépést a gyógyulás felé azzal, hogy billentyűzetet ragadott és leírta a problémáját nekünk.

„Két éve szakított velem a barátnőm. Három év együtt járás után megcsalt, ami nagyon megviselt, úgy érzem, megkérgesítette a lelkem. Azóta a helyzet úgy rossz, ahogy van...

Először őt akartam visszakapni, aztán senkit - hallani sem akartam a nőkről. Most már jó lenne valaki, akit szerethetnék, de rájöttem, hogy én nem tudok csajozni. Próbálkoztam Internetes társkeresőkkel is, de vagy távkapcsolatok lettek volna, vagy nem voltunk egymásnak szimpatikusak, és max. az első találkáig jutottunk el. Ehhez hozzá kell tenni azt is, hogy nekem is vannak elvárásaim a nőkkel kapcsolatban (legyen fiatalabb nálam, legyen jó alakja, öltözzön divatosan, de persze azért legyen a fejében is valami, és nem árt, ha szereti a sportot is, ami az én mániám).

Igaz, először pénz is kellene, mert manapság a nőknek csak ez számít. Én elvileg magyar szakos tanár lennék, de amióta meg van a diplomám (lassan egy éve) nem sikerült elhelyezkednem. Igaz, nagyon nem is akartam, mert az egyetemi évek alatt rájöttem, hogy nem igen akarok havi 85 ezer nettóért megőrülni a mostani diákokkal, készülni napi 5 órára átlagban, hazavinni a kijavítatlan dolgozatokat. De valamit persze csinálni kellene, mert addig nem jöhet a csajozás, amíg az anyagi hátterem nincs rendben.

Nagyon elegem van már belőle, hogy mindennek nézni kell az árát, nem tudom elengedni magam egy kicsit anyagilag! Anyám pénzét költeni nem valami felemelő.

Ismerkedés terén nekem az olyan helyek jönnének be, ahová elvileg nem az ismerkedés miatt megyünk, csak valahogy magától kialakulna valami beszélgetés, és ha valakinek szimpatikus vagyok, akkor azt remélhetőleg még én is észre tudom venni, aztán el tudom hívni valahová, kajálni, vagy kézi meccsre, vagy moziba, vagy mit tudom én...

A lényeg viszont, hogy fogalmam sincs, hogy hogyan tudnék abban a kisvároskában, ahol élek, ilyen helyzetbe kerülni. Mert, ha egy srác egyedül megy valami szolidabb helyre, akkor már messziről ordít róla, hogy egyedül van és baromira kellene valaki neki...

Ez nem igazán előnyös dolog... és az a baj, hogy itthon sajnos csak ilyen emberek vannak körülöttem... mármint az a kevés barátom (három), aki van, hasonló lúzer, mint én. Most baromságokat írok, a lényeg az, hogy nem tudom, hogy mi lesz velem. Jön a Karácsony is, a kedvenc ünnepem lenne, ez tipikusan olyan, amikor jó, ha van valakid, akit meg tudsz ölelni, nekem nincs ilyen... közben még mindig a volt szerelmemet keresem mindenkiben.

De talán azzal világítom meg legjobban a lényeget, hogy ha azt mondom, ha két éve nyáron nem történik semmi, akkor most vele laknék Pesten, és minden reggel azt mondanám neki: - Jó reggelt, Egyetlenem - miközben simogatnám az arcát és gyönyörködnék a szemeiben, a reggeli mosolyában, az összetúrt hajában...

Újra az a Gábor akarok lenni, aki vele voltam, mert mindent elveszítettem akkor, amikor szakítottunk: az életem értelmét, az érzéseimet, a boldogságomat, a hitemet önmagamban... és fel akartam adni...
Sajnos, azóta sem változott semmi. Lassan két éve küzdök már a magánnyal, hogy kitartsak, hogy majd lesz valaki, és hogy ha lesz, majd nem szúrom el... de egyre kevésbé bírom már... Megint fel akarom adni...
Gyűlölöm ezt a mostani magamat és gyűlölök egyedül lenni!