Együtt nem jó, de hiányzik a másik, ha nincs velünk. Sokak járnak hasonló cipőben. Vajon mi a jobb? Tűrni szinte bármit, csak azért, hogy ne legyünk egyedül, azaz inkább a biztos rossz, mint a bizonytalan szingli lét? Egyáltalán meddig tolerálhatjuk a párunk szokásait? És mi van, ha még az ex is a képben van, akihez az aktuálist hasonlítjuk? Plusz egy ketyegő biológia „bomba"? Ugye nem egyszerű? Nem hiába dilemmázik levélírónk, Judit (35 éves)

A barátommal kb. 1,5 éve ismerjük egymást. Nem voltunk végig együtt. Én kértem a szünetet, amit azóta is az orrom alá dörgöl. Kedvelem, de nem szeretem annyira, mint kellene. Vannak néha bunkó megjegyzései és olyan szokásai, amit nehezen viselek (pl. cigizés, csúnya beszéd stb.). Nagyon szeret, de néha úgy érzem - nem elég. Mostanában nem vagyunk közös hullámhosszon, persze lehet, azért, mert megszűnt a munkahelye. Közben gyakran eszembe jut az ex pasim. Ha őszinte akarok lenni, hiányzik. Sajnos, bármennyire is nem akarom, még mindig szeretem, és hát nem tudok 11 évet kiverni a fejemből. Pedig azért lett vége, mert többször is megcsalt, ráadásul még most is van egy vitás ügyünk a közös ház miatt. De a hétköznapokban jobban megértettük egymást, mint a mostani barátommal, viszont rá jobban számíthatok bármiben. Olyan hülye vagyok. Nem találom a helyem. Kezdek megijedni attól is, hogy 35 éves vagyok, és a gyerektervezés ismét eltolódik. Ilyen viszonyok közé butaság volna. Néha arról sem vagyok már meggyőződve, hogy egyáltalán kivel akarok élni. Feszültek vagyunk a körülmények miatt mindketten, és nem tudom, mi lenne a jó megoldás.