Először is próbáltam pár kapaszkodót keresni az írásban, mert annak kicsit híján van. Olyan 50-60 közötti nőről van szó, aki 30 éve él házasságban és több gyereke van, gondolom, legalább egy fiú és egy lány. A házasság nagy részében nem volt túl nagy jólét, de ez az utóbbi időben változott.

Sajnos azt hiszem mindjárt az elején egy félreértést kell tisztázni. A nők fixa ideája, hogy a férfiakat meg lehet (és kell is) változtatniuk. Sokszor azzal mennek bele a kapcsolatba, hogy ″majd mellettem megváltozik″. Ilyen nincs. Cigiről, italról le lehet szokni (ha nehezen is), de személyiséget nem lehet cserélni. Talán utoljára Pál apostolnak sikerült megváltoznia a Bibliában.

Én magam, férfiúi logikámmal két utat látok, sőt igazából egyet. Nem szabad tovább délibábot kergetni, vagyis ki kell lépni ebből a kapcsolatból. Nyilván egyértelművé kell tenni, hogy mi az oka a ronda beszédnek (konkrétan miért kerül erre sor), lehetőleg kerülve az olyan mondatokat, mint ″Te is biztos érzed, hogy ez így nem jó″ és hasonlók. Ha ezt megteszed, akkor ezzel adsz még egy esélyt a férjednek, hogy ő döntse el, hogy megváltozik, és vissza akar majd kapni, vagy örökre elveszít.

Én nem vagyok pszichológus, de a jutalom-büntetés elvével elég jól lehet mindenkit tanítani (idomítani). Éreznie kell, hogy a büntetés az, hogy elhagyod, ígérgetni nem elég.
Persze ezt csak akkor csináld, ha fel vagy készülve arra, hogy új életet kell kezdened, s nem elsősorban anyagilag, hanem érzelmileg. Arra gondolj, hogy ha idén mondjuk 55 éves vagy, és vársz még 1 évet, és csak utána mégy el, elvesztegetsz újabb 12 hónapot. Senkinek sincsenek felesleges évei, neked sem. Ha otthon maradsz, csak őrlődni fogsz, és boldogtalan leszel.

Nekem az egész dologról Churchill szavai jutnak eszembe: ″Nem ígérhetek mást csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket!″ Egyik út sem áll szenvedés nélkül előtted, de a háborút Te is megnyerheted, ha elég kitartó leszel...