Sok egyedülálló ember teszi fel ezt a kérdést elsősorban önmagának, hiszen ha körbenéznek, bármennyire is elfogadja társadalmunk a szingliséget, a facér életvitelt, azért az ember társas lény. Ahhoz, hogy teljesnek érezzük magunkat, a sok kedves és jó fej baráton túl, igenis szükségünk van valakire, akivel az életünket oszthatjuk meg. Ágnes (38 éves) leveléből bizonyára lesznek olyanok, akik magukra ismernek majd, és nemcsak nők.

„Úgy hiszem, egyike vagyok azon nőknek, akiket joggal illetnek a modern jelzővel. 38 éves vagyok, egyedülálló, diplomás, anyagilag független (havi egymillió bruttó manapság nem rossz), egyedül élek a saját lakásomban. Minden tökéletes, mondhatnám első ránézésre, de ott van az érzelmi életem, ami siralmas.

Nem mintha a férfiak kimaradtak volna az életemből, vagy tizenöt-húsz kapcsolaton is túl vagyok már. Voltak köztük olyanok, amelyeket komolynak gondoltam, de amelyekről sajnos hamar kiderült, hogy tévedések. Persze sok kalandom is akadt, ezek csak a testiségről szóltak, de nem bánom, sőt, kifejezetten szórakoztattak.

De akárhogy is, a kérdés marad, hogy mi nem stimmel velem? Miért tekintenek a férfiak csupán prédának, akit miután megszereztek otthagyhatnak? Miért nem látják, hogy nekem mélyebbek az érzéseim, komolyabbak a szándékaim irántuk? Vagy ettől ijednek meg? Megtalálom-e valaha is azt, aki leélné velem az életét?

És még ha nem is akarok mindenáron férjhez menni, saját családot alapítani (nem érzem annyira fontosnak ezeket), aggodalommal tölt el a tudat, hogy az idő telik, én pedig nem tudok társat találni.
Hogyan tudnék megszabadulni ettől a kudarcsorozattól?
Segítsetek!"