Kedves Kata!

Nem akarlak elítélni, hiszen majd kétezer éve leírták már, hogy „ne ítélj, hogy ne ítéltess″, mégis azt hiszem, más választ adnék akkor, ha ebben a történetben mind te, mind Péter függetlenként éltetek volna együtt, nem pedig mindketten félrelépve.

Nem írtad, hogy a férjed tudott-e a viszonyotokról, sejtett-e valamit, vagy már régen elhidegültetek és csak valamilyen kényszerű ok miatt éltek még együtt, legyen az gyereknevelés, lakásgondok, stb.

Ami a Péterrel való viszonyodat illeti, én azt hiszem, hogy sokáig nem lehet titkolózva élni. Tehát ha egyikőtök sem akarta felrúgni a hivatalos kapcsolatát, akkor egy idő után valamerre meg kellett indulni a dolgoknak - egyik változat, hogy kiléptek a jelenlegi rossz valóságból és együtt folytatjátok, a világ előtt is felvállalva egymást, másik pedig, hogy szakítotok.

Talán ha őszintén rákérdezel Péternél, hogy mi a gond, vagy adsz magatoknak gondolkodási időt, ahelyett, hogy egy harmadik személyen keresztül üzensz burkoltan, illetve becsapod őt is, önmagad is, elkerülhetted volna mindezt a szenvedést.

A tagadással, hogy „kösz, jól vagyok″, szerintem a közös múltatokat tagadtad meg, tiportad sárba, szerintem fordított esetben neked is rosszul esett volna ez a fajta viselkedés Péter részéről. Sajnos nem látok esélyt arra, hogy folytassátok, hacsak nem tényleg tiszta lappal, majd ha már lehiggadtatok mindketten, amikor nem a kicsinyes bosszú a fontos, hanem tényleg az együtt megélt érzések. Ha eljutsz erre a szintre, lehet néhány hét, lehet csak egy év múlva, akkor írd le egy levélben neki, aztán bízd rá magad a Sorsra.