Mindannyian meg akarunk felelni az elvárásoknak, legyen az a társadalomé, a barátainké, a családunké. A gondok akkor kezdődnek, ha ezek különböznek egymástól, nem is beszélve a saját terveinkről, amelyeket szintén szeretnénk megvalósítani, csak épp a környezetünk ezt nem hagyja. Legyünk-e mártírok és áldozzuk fel álmaink a szeretteink kedvéért, vagy inkább önző módon járjuk a saját utunk? Erika (31 éves)

„Egy olyan családban nőttem fel, ahol minden a szüleim vállalkozása körül zajlott. Ez a munka teljesen elviszi az ember életét, nincs hétvége, nincsenek ünnepek, szabadság sincs, csak a hétfők, amikor nem vagyunk nyitva. Tizenévesen én is segítettem az üzletben jó párszor, és eldöntöttem, hogy sosem fogom ezt a munkát csinálni. És most mégis - nincs más.

Az egyetem alatt megismertem egy srácot, akibe beleszerettem, és akivel minél előbb össze akartam költözni. Talán leginkább azért, hogy elkerüljek otthonról. Össze is házasodtunk, de aztán úgy alakult, hogy átvettük a vállalkozást, én meg azt reméltem, hogy majd mi másképp csináljuk, mint a szüleim.

Azóta eltelt négy év, és úgy érzem, a munka tönkretette az életem. Mindig az üzlettől függünk, a felelősség terhe nyomaszt, a hiteleké, amiket felvettünk, de ez még semmi ahhoz képest, hogy mintha elvesztek volna az egymás iránti érzéseink. Fáradtan, idegesen érünk haza, közben veszekszünk, hogy a szüleim, akik néha besegítenek, beleszólnak az üzletmenetbe.

Pár hónapja úgy döntöttem, hogy otthagyom az egészet, és keresek valami állást. De sehol sem akarnak alkalmazni egy harmincas, férjezett nőt, mert attól félnek, hogy rövidesen elmegyek gyereket szülni.

Közben otthon is egyre rosszabbá váltak a dolgok, a párommal már szinte nem is beszélgetünk, a régi meghitt gyengédség is oda. Tényleg nem tudom, hogy mit csináljak. El vagyok keseredve, és azt hiszem, hogy ha nem változnak a dolgok, akkor a házasságom is rámegy."